14. fejezet

-14-

-You stole my heart-

- Igen, neked is szia Lucy. - Mondja gunyorosan, egy féloldalas mosoly kíséretében., de karomat továbbra sem ereszti el.
- Bocsi, szia. - Nyögöm ki végül, mivel nem szeretnék bunkó lenni. Akármennyire is próbálom utálni, nem megy... Én nem vagyok képes az utálatra. Hiába csalt és bántott meg, hiába törte össze a szívem, hiába használt ki... -és még sorolhatnám a hiába kezdetű dolgokat- mindezek ellenére nem tudom utálni. Karját óvatosan lefejtem az enyémről, és most már udvariasabban megkérdezem, amit az előbb olyan intelligens formában, egy 'Hát te meg mit keresel itt?' felkiáltással tettem. - Szóval, mi járatban errefelé?
- Nyilvánvalóan Eleanor születésnapi buliján vagyok. - Mondja olyan hangnemben ami nagyon nem tetszik. Én hülye még magamat szúrom le amiért bunkó voltam, közben ő minden lelkiismeret furdalás nélkül flegmázik velem. Szép...
- Jó, rendben. Látom nem lehet veled normálisan beszélgetni. - Mondom egyenesen a szemébe nézve, és már indulnék is el, amikor ő ismét megállít.
- De lehet, bocsi. Csak kicsit furcsa ez a helyzet. Úgy értem nem is találkoztunk még azóta, hogy...
- Szakítottunk? Megcsaltál? - Találgatok. Erre ő fájdalmasan felnyög, és visszaül a bárszékre amin eddig üldögélt.
- Én nem akartam... - Kezdene el magyarázkodni.
- Adam, szerintem ezt nem kellene erőltetni. Lucy már túllépett. - Mondja Lexy, és úgy vélem szavait nekem is intézi, Liamre célozva. Igen, nekem már itt van Ő.
- Komolyan? - Néz rám felhúzott szemöldökkel, és a jó öreg féloldalas mosolyával, amit anno úgy imádtam. Nem, ez már nem működik, rám már nincs semmilyen hatással. Persze még mindig ugyanolyan jóképű mint volt, barna haja, az ismerős kócos hatást kelti, ami olyan mintha a véletlen műve lenne, azonban én jól tudom, hogy több perces tollászkodás eredménye a tükör előtt. Kék szemei még mindig olyan... Kékek, mint voltak, de már nem remegnek meg a térdeim amikor beléjük nézek.
- Teljesen komolyan. - Próbálok hangomba egy kis hitelességet csempészni. Nem tudom mekkora sikerrel, mert még mindig úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban a nyakába borulhatnék.
- Rendben. És itt van most is az a 'hősszerelmes'? Vele jöttél? - Kacérkodik.
- Igen, vele jöttem.
- Bemutatsz neki? - Húzza fel szemöldökeit.
- Nem, szerintem inkább jobb ha mi most megyünk. - Szólal fel Lexy. Ránézek. Ő mindig -azaz nagyjából mindig- tudja, hogy mikor mi a helyes lépés, és most úgy látja jónak, hogy lépjünk le. Talán tényleg ezt kellene tennünk, azonban Adam szavai mégsem hagyják, hogy ezt tegyem. Tudnom kellene, hogy direkt csinálja, hogy direkt húz fel és cukkol, azonban az adrenalin hullám olyan hirtelen jön, hogy nem vagyok képes helyesen cselekedni.
- Nocsak, csak nem félünk Lexy? Nem akarok én balhét, csak kíváncsi vagyok, hogy ki az a bizonyos tökéletes pasi, akinek sikerült elcsábítania az én Lucy-met.
- Nem, abszolút nem félek. Ha itt lenne is valaki, akinek valami miatt aggódnia kellene az te lennél. Másodszor pedig... Többé már nincs olyan, hogy a te Lucy-d, hacsak nem így hívják az új barátnődet is. - Tekintetem cikázik Adam és Lexy között, ahol már szinte láthatóan vibrál a levegő. Lexy szavain legszívesebben most felnevetnék, bár tudom, hogy milyen abszurdul venné ki magát a dolog, ezért nem teszem, csak egyetértően bólogatok. Jól megmondta neki, én sem csinálhattam volna szebben.
- Nincs barátnőm. - Mondja Adam. Látom rajta, hogy kezdi felhúzni magát.
- De jó, akkor nyugodjunk meg, hogy egy egy-éjszakás kaland miatt törted össze Lucy szívét? Mondd, most erre vársz? - Kérdi értetlenkedve Lex.
- Mi? Dehogy... - Mondja halkabban Adam, és mintha elgondolkodna egy kicsit. - Lucy beszélhetnénk valami nyugodtabb helyen? Kettesben? - Teszi hozzá, mérgesen Lexy-re pillantva.
- Lucy, szerintem ne. - Mondja fejcsóválva Lex. Tudom, hogy neki általában jók a megérzései, és hogy hallgatnom kellene rá. De amikor Adamre nézek, valami mégis azt súgja, hogy meg kellene hallgatnom. Így végül magamat is meglepve, ennyit válaszolok.
- Rendben, menjünk.
Lexy ledöbbenve néz utánunk, és a következő pillanatban már el is siet. Lehet, hogy sikerült magamra haragítanom. Hurrá.
Adam kivezet valami hátsó ajtón, át az udvarra, ahol az ajtó mellett le is ülünk egy padra.
- Na, figyelek, mond gyorsan, szeretnék visszasietni a...
- Barátodhoz. - Mondja bólogatva. Én csak lesütöm a szemem, és várom, hogy elkezdje végre. - Jó... Először is. Én próbáltam többször is bocsánatot kérni, de miután több napig nem vetted fel a telefont, valamint mindenhonnan letiltottál és letöröltél, úgy döntöttem hiába is próbálkoznék. Csak szeretném, ha tudnád, hogy én szerettelek. Tényleg. Mármint... Jajj. - Sóhajt egy nagyot, mire felpillantok rá. Maga elé bámul, és mintha a valódi megbánást látnám tükröződni az arcán. Hirtelen rám néz. - Emlékszel, hogy amikor utoljára beszéltünk telefonon épp egy buliba készülődtem? - Erre alig láthatóan bólintok, de úgy tűnik észreveszi, mert folytatja tovább. - Akkor a barátom születésnapi bulija volt. És sokan voltak ott. Köztük ez a lány is. - Nem bírok tovább ránézni. Érzem, hogy a könnyek kezdik szúrni a szemem. - És túl sokat ittam. Ő pedig... Nyomult. És csak megtörtént a dolog. Tudod jól, hogy ez előtte egyszer sem fordult elő, de már olyan rég találkoztunk és...
- És te mégiscsak férfiból vagy. - Mondom gunyorosan. Már nem érdekel, ha bunkónak tart. - Ezért az első adandó alkalommal meg kellett, hogy csalj.
- Nem, Lucy... - Mondja felemelve állam, arra késztetve, hogy rápillantsak. Nem bírom. Előtörnek belőlem a már majdnem sikeresen eltemetett emlékek, a régi sebeim újra felszakadnak, és fékezhetetlenül elkezdenek folyni a könnyeim.
- Ezt akartad? - Kérdem már zokogva.
- Nem, dehogy, én csak...
- Akkor mégis mit akartál? Még jobban tönkretenni az életem? Ami egyébként már épp kezdett volna jól alakulni?
- Nem, én csak el akartam mondani, hogy mennyire sajnálom, én sosem akartalak téged megbántani. Hidd el, nem terveztem ezt. - Törli le könnyeimet az arcomról, mire én ellököm a kezét. - Én szeretlek. Még mindig. És... Bár fáj, hogy tudom már sosem leszel az enyém, de mégis örülök, hogy boldog vagy. Komolyan. - Erre megszeppenek, azt hiszem még a könnyeim is elfelejtenek folyni, és csak ülök ott vele szemben. Látva megilletődöttségemet folytatja. Azaz csak folytatná, ha nem szakítanám félbe. Szerintem azt hiszi elbizonytalanodtam.
- Nem. Igazad van, soha nem fogok már rád úgy tekinteni mint korábban. Van barátom, akit szeretek. - Most mondtam ezt így ki először nyilvánosan, de az rá abszolút nem tartozik. - Úgyhogy azt hiszem, jobb ha mész.
Rám néz, de még tétovázik, még mindig mondani akarna valamit.
- Kérlek. Menj. - Hunyom le szemem. Hallom, hogy lassan feláll, egy darabig egy helyben toporog, ezek után csak annyit érzek, hogy ad egy puszit a fejemre, és már csak távolodó lépteinek zaját hallom.
Miután biztos vagyok benne, hogy már nincs ott, lassan kinyitom szemeimet, amelyekből ismét patakokban folyik a könny. Már hangosan zokogok.
Fogalmam sincs meddig ülök ott. Legközelebb csak az ajtó nyitódásra, valamint csukódásra leszek figyelmes.
- A francba. - Mondja Lexy. Ezer közül is felismerném hangját legkedvesebb barátnőmnek, aki a helyett, hogy azt mondaná 'Én megmondtam' odajön hozzám, és szorosan átölel. Én sírok tovább. Úgy tűnik minden eddig eltemetett szomorúságom most kíván kitörni belőlem. Egy darabig csak csendben ülünk, amíg zokogásom szipogássá nem csendesedik. Ezek után kinyitom a szemem, és lassan a pad másik végébe nézek Lexy mögé. Már a kezdetektől fogva tudtam, hogy ott van, ám azonban csak mostanra sikerült elég bátorságot összeszednem, hogy rátudjak nézni. Csak ül ott, és maga elé bámul, ahogy azt hiszem pár perccel ezelőtt Adam is tette. Azonban ő teljesen más. Összeszorul a szívem, amikor észreveszi, hogy nézem és rám pillant. Tekintetéből annyi mindent kitudok olvasni. Először is aggodalmat. Nagyon sok aggodalmat. Aztán féltést, szeretetet.
- Jól van srácok, én bemegyek. Beszélgessetek. Akármi van szóljatok csak. - Mondja Lex, és biztatóan rám mosolyog. Visszamosolyogni nincs erőm, csak bólintok. Miután bemegy, lassan odacsusszanok Liam mellé, és egy pillanatig tétovázok, de utána lassan átölelem. Ő magához húz, és elkezdi simogatni a hátam.
- Teljesen átfagytál. - Mondja. Valóban, eddig ez nekem fel sem tűnt, de egész testemben remegek. Belebújok vállába, és belélegzem az illatát.
- Nem kellett volna kijönnöm vele. - Mondom halkan.
- Mi csinált? - Kérdi, és érzem, hogy teste megfeszül az idegességtől.
- Semmit. Csak próbált magyarázkodni... Persze én elküldtem. De akkor is... Eszembe juttatott mindent. Hogy mennyit szenvedtem miatta. Akkor azt hittem belehalok a fájdalomba és a szégyenbe. És most meg... Bocsánatot kér és... - Nem, inkább nem mondom el, hogy azt mondta szeret. Felesleges lenne, hisz már semmi értelme nincs.  - Mindegy. - Mondom zavartan. - Legalább már végleg lezárhatom a dolgot.
- Ebben segíthetek. - Mondja mosolyogva.
Ezen felnevetek. Tudom, hogy semmi vicces nincs benne, de jelenleg nem igazán tudom kifejezni máshogy az érzelmeimet. Kissé eltávolodok tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Tudom, hogy ő sosem tenné meg ezt velem. Amin Adam miatt végig mentem... Nem fog újra megtörténni.
- Köszönöm. - Mondom. - Hogy itt vagy nekem. - Mint valami béna reklámban. Gondolom magamban. De hát ha komolyan így érzek, nincs mit tenni. Akármilyen nevetségesen is hangzik, komolyan így gondolom.
- Én köszönöm, hogy itt lehetek neked. - Csókol meg.
Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy végre lezárhatom ezt az Adam ügyet. Egy szép metaforával élve, lepecsételhetem a vele kapcsolatos dolgok és érzések borítékát. A megkönnyebbüléstől felsóhajtok, és úgy érzem mintha legalább egy ezer tonnás kő zuhanna le a szívemről.
Azt hiszem pár percig csak ülünk ott csendben, egymást ölelve, mind a ketten gondolatainkba  merülve, amikor hirtelen felnevetek. A történtek után ez olyan furcsán veszi ki magát, hogy Liam kérdőn néz a szemembe.
- Azt hiszem mellettem nem lesz unalmas az élet. - Kacagok fel ismét. Átgondolva a hallottakat ő is elmosolyodik.
Nem kérdéses. Egy igazi 'troublemaker' vagyok. :)