15. fejezet

15
- It's gonna be alright -

Miután sikerül összeszednem magam, visszamegyünk a többiekhez. Persze mielőtt odamennénk hozzájuk én gyorsan lelépek a mosdóba. Amikor a tükörbe nézek, mondhatnám, hogy nem ér meglepetés, de a látvány minden elképzelésemnél rosszabb. A sminkem lefolyt, a hajam gubancos... Sietve megpróbálom rendbe hozni a fejem, aztán már sietek is vissza Liamhez, aki egész eddig rám várt.

Mosolyogva megfogom a kezét, és megkeressük a srácokat.

- Minden rendben? - Lép oda egyből hozzánk Lexy. Fogalmam sincs a többiek mit tudhatnak a sztoriból, nem hiszem, hogy Lex elmondta volna nekik, de azért látom rajtuk, hogy óvatosan fürkésznek.

- Igen, persze. - Bólintok. Mivel azt hiszem végleg lezártam ezt a dolgot, tényleg megkönnyebbülök. Már semmit nem érzek. Vagyis... Adammel kapcsolatban. Azon kívül mérhetetlen boldogság önt el. Bizonyára ez furcsán hangozhat, mivel tíz perccel ezelőtt még zokogtam, azonban most, ahogy körbepillantok, hálás vagyok a sorsnak, hogy itt van nekem Lexy, aki jelenleg "fogadott testvérem" szerepét tölti be, itt van nekem Ronnie is, kissé bolondos és mindenek előtt kacér barátnőm, aki, ha jól látom, most épp Harryt próbálja befűzni. Ez nekem kissé furcsa, mivel ha jól tudom ezek a dolgok általában fordítva szoktak lenni. Mindenesetre az észrevehető, hogy Harry nem sok érdeklődést mutat iránta, de hát Ronnie már csak ilyen, feel ritkán adja a dolgokat. Rápillantok a fiúkra, akik vidáman beszélgetnek. Zayn elkapja a pillantásom és kedvesen rám mosolyog. Igen, örülök, hogy megismerhettem őket is, már most tudom, hogy mind nagyon jó emberek. És utolsóként Liamen időzik el a tekintetem, aki továbbra is fogja a kezemet, de közben mosolyogva beszélget a srácokkal. 

Valószínűleg megérzi, hogy nézem, így rám néz. 

- Jól vagy? - Látom, hogy egyből fürkészi az arcomat. Nagyon jól esik, hogy törődik velem, és aggódik értem. Szorosan megölelem, és a felsőjébe motyogom, hogy igen. Valószínűleg nem egészen érti viselkedésemet, igazából nem is várom el tőle, hogy rájöjjön, épp az élet nagy dolgain gondolkoztam, és hálálkodtam, hogy itt van nekem... :)
Az este nagy részét végigmosolygom, a társaság szuper és a hangulat is a tetőfokon van. Eleanor-ral sikerül egy keveset beszélgetnem, mielőtt tovább kellene rohannia, de az így is kiderül, hogy nagyon aranyos lány, és egyből felajánl egy kis shoppingolást az elkövetkezendő napok egyikére, hogy jobban is megismerkedhessünk. Én természetesen elfogadom, amúgy sem terveztem eddig semmit, és pár új cucc is jól jönne, szóval felőlem semmi akadálya. Végig Liam mellett vagyok, a történtek után nem szívesen hagy magamra, így táncolni is köteles velem, bár először annyira nem fűlik hozzá a foga, de aztán a buli előrehaladtával lassan már mindenki a táncparkettet tapossa. Egyetlen pillanata van csak a partynak, mikor a
mosoly a másodperc töredék részéig az arcomra fagy. Amikor megpillantom Adamet a kijáratnál. Tekintetével engem fürkész, valamint Liamet, aki neki háttal áll, és akinek a következő pillanatban feltűnik, hogy valamit bámulok, így követi tekintetem és megfordul. Adam meglepetten felhúzza a szemöldökét, majd megrázza a fejét és gunyorosan elmosolyodik.
Pár pillanatig farkasszemet néznek, aztán Adam feladja és elmegy.
- Rémisztő lehetek. - Fordul vissza felém mosolyogva Liam. Ezen hangosan felnevetek, és már nem is foglalkozom az imént történtekkel.
Szóval az este hátralevő részét végigbulizzuk, és jól érezzük magunkat. Végül hajnali kettő körül hazamegyünk, mivel én már nem bírom. Utálom, hogy mindig én vagyok a leggyengébb láncszem, aki a leghamarabb feladja, de a sírás és a sok táncolás kiszívta az összes energiámat. Nincs mit tenni, ez van. :)
Otthon nem küszködöm az alvással, ahogy bedőlök az ágyba egyből alszom is, mint a bunda.

Másnap reggel egy gyanúsan közelről jövő szuszogásra kelek. Először megpróbálok nem törődni vele, azt gondolom magamban, hogy biztos csak Ronnie vagy Lexy aludt itt mellettem, így átfordulok a másik oldalamra, de a szuszogás továbbra sem marad abba, sőt mintha még hangosabb is lenne... Lassan kinyitom a szemem és azt hiszem szörnyet halok, úgy megijedek. Konkrétan egy kutya fekszik rajtam. Nem, nem egy kutya. Hanem... az én kutyusom! Tudatosul bennem, a kezdeti sokk után.
- Alfa! - Kiálltok fel boldogan, aminek következtében az eddig békésen szunyókáló állat is felriad, és lélek vesztve próbál egyből szabadulni az ölelésemből. Miután rájön, hogy nincs semmi vész, és felismer, egyből abbahagyja a menekülési kísérletet és elkezdi nyalogatni a kezem, mire én vidáman felnevetek.
- Hát te meg hogyan... - Kezdem, aztán fülelek egy kicsit. A mosolyom még szélesebb lesz, ahogy meghallom az ismerős hangokat. Gyorsan kipattanok az ágyból, sietősen felöltözök, és lerohanok a lépcsőn.
Majdnem úgy vetődöm bele apu nyakába, aki először meglepődik, de aztán vidáman megpörget és átölel.
- De rég láttalak! Hiányoztál Lucy.
- Hát még nekem hogy hiányoztatok ti. De hogyhogy itt vagytok? - Kérdem, és odarohanok anyuhoz is, aki szintén rendesen megszorongat.
- Nem is örülsz nekünk? - Kérdi színlelt sértődöttséggel.
- Jajj, dehogynem, csak megleptetek. De nagyon örülök. - Ölelem át még egyszer. Alig akarom elhinni, hogy tényleg itt vannak.
- Hello tesó. - Lép ki a konyhából öcsém is. - Na, kellemes meglepetés mi?
- De még mennyire öcsi. - Borzolom össze a haját, és bár tudom, hogy utálja, de megölelem.
- Egyszerűen csak hiányoztál kincsem. Na meg apád is odavolt teljesen... Anglia így, Anglia úgy...
- Érthető, hogy hiányzott neki. Csoda ez az ország. Imádom Londont. - Mondom mosolyogva.
Közben kiderül, hogy Lexyt és Petert eddig miért nem láttam. Ugyanis a konyhában sürögnek-forognak. Pár perc múlva kész is a bőséges reggeli. Én már hozzászoktam, mivel Peter szakács, de anyuék hüledeznek. Ja és Ronnie... Ronnie még alszik.
Reggeli közben elbeszélgetünk mindenféléről, mesélnek az otthon történtekről, én pedig szívesen hallgatom őket.
- Szóval... ki is ez a fiú? - Kérdi egyszer csak teljesen váratlanul anyu. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb téma lesz, sőt ha már így jobban belegondolok, anyut ismerve, tudnom kellett volna, hogy előbb... Nem is értem eddig hogy bírta ki, hogy nem kérdezett rá.
- Ő a... khm... barátom. - Mondom ki, közben pedig kellemetlenül fészkelődök.
- És lesz alkalmunk megismerkedni vele? - Kérdezi apu. Meg sem lepődök, a hangjában bujkáló óvatosság hallatán. Egyből látom rajta, hogy ráfeszül erre a témára. Mióta Adam úgy kibabrált velem, félt a fiúktól.
- Persze. Gondolom... Tényleg, meddig maradtok? - Próbálok témát váltani.
- Csak 5 napot. Szóval biztos lesz alkalmunk találkozni vele. - Én azért megpróbáltam a lehetetlent..
- Igen, persze. - Bólogatok nagyokat.
- Én már leellenőriztem a srácot. Rendes gyerek, rendben van. - Mondja Peter. Nem tudom, hogy ezt most meg kellene-e  köszönnöm neki, vagy szájtátva bámulnom kellene-e rá. Mindegy, végül annyiban hagyom, mivel továbbra is szívélyesen fecsegnek... Az mellékes, hogy továbbra is az én szerelmi életem van terítéken. Szerintem itt már az sem segítene, ha elkiáltanám magam " Hé, még én is itt vagyok!" ezért inkább Lexyékhez fordulok, akik tesómmal épp a suliról beszélgetnek. Na még egy roppant izgalmas téma...
- Felmegyek, szólok Ronnienak, mielőtt elfogyna az összes palacsinta, jó? - Kérdem, majd felállok.
- Aha, igen. - Mondja anya, de látom rajta, hogy valószínűleg azt sem tudja mire válaszolt, annyira bele van merülve a beszédtémájukba. Akár azt is megkérdezhettem volna. "Anyu, kaphatok egy autót szülinapomra?" Hmm.. Nem is rossz ötlet, egyszer még tuti bevetem.
Gyorsan felfutok a lépcsőn, az utolsó fokban szépen meg is botlok, és egy hatalmasat zakózok. Egy fájdalmas nyögés kíséretében feltápászkodom. Nem sokat törődök vele, már megszoktam, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Lassan elbotorkálok Ronnie szobájáig, és eredeti tervem, miszerint rávetődök az ágyban nem jön össze, mivel épp a tükör előtt áll és haját fésüli.
- Oh, jó reggelt. Azt hittem még alszol.. - Mondom neki.
- Most keltem. Egy nagy puffanásra. Egészen véletlenül nem tudod mi lehetett az? - Kérdi egy huncut mosollyal. Már túl jól ismer, így természetesen tudja, hogy csakis én bénázhattam.
- Fogalmam sincs. - Nevetek fel. - Na, de gyorsan öltözz fel, kész a reggeli. Plusz...Meglepetés is vár lent. -Erre felcsillannak szemei, ő még nem is sejti, hogy anyuék itt vannak.
Átsietek a szomszédos szobába, ami jelenleg az én hálómként funkcionál, felkapom a telefonomat az asztalról és ismét elmosolyodom. Kaptam egy üzenetet, 5 perce... Tőle.
Ennyit írt: "Fent vagy?"
Gyorsan már nyomom is a tárcsázás gombot, miközben óvatosan megyek lefelé a lépcsőn.
- Szia, ugye nem én keltettelek? - Szól bele a telefonba.
- Jajj, nem, dehogy. Alfa keltett. Ő a kutyusom, és itt van! Ahogy a szüleim és a tesóm is. Alig akarom elhinni. Olyan boldog vagyok. - Csacsogom.
- Ennek örülök, de...
- Jajj, és meg akarnak ismerni. Minél előbb. - Teszem hozzá, amikor látom, hogy anyu tátogva ezt kérdezi: "Ő az?"
Liam ezen felnevet.
- Oké, rendben. Amúgy is beszélni akartam veled... - Ez után a mondat után akkora gombóc keletkezik a torkomban, hogy azt hiszem meg sem tudok szólalni. Hangja hallatán egyből lelkiismeret furdalásom lesz. Egész idáig én fecsegtem, szóhoz sem hagytam jutni, amikor hallhatólag valami nincs rendben.
- Ebéd? - Kérdem végül, halkan.
- Rendben. Hát akkor... Majd találkozunk.
- Minden rendben? - Nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem.
- Minden rendben lesz.