21 fejezet

-21-

- Don't be afraid -

Miután Liam elmondja a hírt, miszerint elutazik, legszívesebben sikítva rohannék ki a világból, de persze előtte ezt nem nagyon akarom kimutatni, mivel látom, hogy nehéz neki is. Elképzelhető, hogy jól érezném magam a délután hátralévő részén, ha nem lebegnének folyamatosan szemem előtt a tegnap óta üldöző rémképek, és nem gondolkoznék folyton azon, hogy Liam hamarosan elmegy. Megpróbálok normálisan viselkedni, és nem idegeskedni. Persze ez csak a látszat. A felszín alatt valójában majd szétrobbanok a felgyülemlett stressztől.
- Lucy. - Fordítja maga felé fejemet barátom, megtörve a már legalább 5 perce tartó néma csendet a kocsiban. - Minden oké?
- Aha, persze. Csak megint elkalandoztam egy kicsit. - Legyintek egyet, remélve, hogy ezzel azt a látszatot kelthetem, hogy minden rendben van. Ő szemöldök ráncolva megrázza a fejét, de annyiban hagyja a dolgot, habár tudja, hogy itt valami nincsen rendben. Tudom, hogy ez így nem jó, és, hogy valószínűleg beszélnem kellene vele, de nem megy... - Majd beszélünk. - Adok neki egy csókot és értetlen arckifejezését figyelmen kívül hagyva, ki is szállok az autóból. Besietek a házba, és miután bezárom magam mögött az ajtót, legszívesebben eljátszanám azt a népszerű filmes jelenetet, amikor a főhősnő nekidől az ajtónak, lecsúszik és elkezd zokogni. De ez nem egy film, én nem vagyok a főhősnő valamint Peter szemben áll velem és néz, hogy miért szobrozok a szélfogó közepén. Gyorsan megrázom magam, rámosolygok és felsietek a szobámba.
Amint felérek az első az, hogy felkapcsolom a villanyt, és körülnézek. A tegnapi este után azt hiszem ez már mindennapos rutin lesz. Épp az ablakokat ellenőrzöm, amikor meghallom, hogy valaki mögöttem áll. Megfordulok és ijedtemben felsikítok, mire Ronnie gyorsan befogja a számat.
- Megőrültél? Csak én vagyok.. - Néz rám furcsán. Gyorsan lehámozom kezét számról és felsóhajtok. - Mi a baj? Ezer éve nem beszéltünk... - Mondja kicsit lágyabb arckifejezéssel.
- Hát igazából... Lex itthon van? - Kérdem gyorsan. Ő veszi az adást, hogy ez egy olyan téma amihez lányos kupaktanács szükséges, ezért bólint és már el is siet szólni a lánynak.
Pár perc múlva a csajokkal már az ágyamon ülve beszélgetek. Elmesélem nekik, hogy Liam hamarosan el fog menni, és aggódok, mivel utána már nem lesz sok időnk együtt.
- Nyugi, szerintem ez miatt nem kell izgulni, látszik rajta, hogy totál odavan érted, nem fog elhagyni. - Kommentel egyből Ronnie.
- Nem is ez miatt aggódok. Csak... Nem tudom, hogy én elég erős vagyok-e, hogy kibírjam ezt az időt... Mostanában egy kicsit... Meginogtam. - Mondom ki őszintén. Ránézek barátnőimre. Ronnie fancsali képet vág, próbálja kitalálni, hogy ez mit is jelenthet, Lexy pedig az arcomat tanulmányozza.
- Lucy nyugodtan mondj el bármit. Hátha tudunk segíteni. - Biztat. Én idegesen rágcsálom a számat, latolgatva, hogy vajon mennyire fognak hülyének nézni ha elmondom nekik.
- Hát azt hiszem... - Kezdek bele erősen törve fejem, hogy hogyan is fejezzem ki magam. - Szóval szerintem...
- Na nyögd már ki. - Türelmetlenkedik Ronnie, mire Lex lenyugtatja, hogy ne siettessen.
- Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de én úgy gondolom, hogy tegnap este valaki járt a szobámban... - Mondom ki végül halkan.
- Miből gondolod? - Kérdi Ronnie közelebb hajolva.
- Amikor este megjöttem, nyitva volt az ablakom. Majdnem szívinfarktust is kaptam, mert úgy megijedtem a függönytől, amit fújt a szél...
- Húha, ez tényleg rémisztő. - Bólogat Ronnie. Látom rajta, hogy ő valóban hülyének néz. Felesleges volt elmondanom, tudhattam volna, hogy ez lesz.
- Mindegy, hagyjuk. Lényegtelen. - Motyogom.
- Ne parázz Lucy, itt vagyunk. - Vigyorog rám. Lexyre nézek. Rajta látom, hogy őt aggasztja a dolog, és, hogy nem fogja ennyiben hagyni.
Miután még kibeszéljük magunkat, - persze ez a téma ennyiben is marad - Ronnie bejelenti, hogy holnap elmegyünk vásárolni. Igen, tényleg bejelenti. Kérdőjel helyett felkiáltójellel a mondat végén. Tipikus...
Ezek után ő lelép, viszont Lexy még marad egy kicsit.
- Figyi, itt alszok veled. Nem akarom, hogy egyedül legyél.
- Köszi, de nem kell ám. Ronnienak lehet, hogy igaza van, csak túl élénk a fantáziám... Bár... Azt még nem mondtam, hogy tisztán emlékszem, hogy becsuktam az ablakot, mielőtt elmentem. - Mondom mire könnyek szöknek a szemembe. Nem csak ez, hanem úgy... minden miatt. Lex szorosan magához ölel, és megpróbál megnyugtatni. Tudom, hogy ő sem hiszi komolyan azt, hogy járt valaki itt.
- Lehet, hogy csak apu vagy Alex jött be a szobába. - Tegnap én is ezzel próbáltam magam nyugtatni... Mindaddig amíg meg nem hallottam, hogy Alex fél órával később jött meg mint én, mellékesen, amikor elmentem már nem volt itthon, Peter pedig.. Peter pedig miért jött volna be a szobámba? Mióta itt vagyok egyszer volt bent, azért, hogy megjavítsa a szekrényajtót, ami valahogyan egészen véletlenül leesett.. Akkor is én hívtam be. Tehát magától bizonyára nem jött volna be, csak azért, hogy kinyissa az ablakot.
- Igen, lehet. - Sóhajtok fel, bár tudom, hogy nem.
Persze végül elfogadom Lex ajánlatát, így nyugodtan fekszek le aludni, tudva, hogy ott van mellettem.
Aztán egyszer csak a telefonom csipogására ébredek. Gyorsan a kijelző sarkába az órára nézek, ami azt jelzi, hogy  még csak 11 lesz. Ilyen korán lefeküdtünk? Furcsa, bár a piknik és a sírás kimerített, Lex pedig bármikor képes bealudni. Ekkor tűnik csak fel, hogy az SMS egy rejtett számról érkezett. Egyből kiráz a hideg és tágra nyílt szemekkel, zavarodottan nyitom meg az üzenetet.