25. fejezet.

-25-

- Let's pretend it's love-

*Lucy szemszöge*

Nem, nem szeretnék véget vetni az életemnek. Nem, nem vagyok depressziós. Ekkora hülyeségeket. Gondolom magamban, miközben kimegyek a kórház bejáratán. Végre magam mögött hagyhatom utóbbi pár napom gyötrelmeinek helyszínét.
Amint meglátom a rám várakozó rokonaimat, muszáj elmosolyodnom.
- Jó reggelt. Köszönöm, hogy eljöttetek értem.
- Nem tesz semmit. - Biccent Peter. - Jól festesz kincsem, aggódtunk miattad. - Ölel szorosan magához.
- De még mennyire. - Ölel át Lexy is. Válla felett a kocsiba kukucskálok, ahol tesóm kuporog. Miközben bemászok mellé, megeresztek felé egy félénk mosolyt, mire ő nevetve megrázza a fejét és átölel.
- Te egy túlélő vagy tesó.
Vele együtt nevetek, mindaddig amíg  fel nem tűnik, hogy egy ember hiányzik a társaságból.
- Amúgy Ronnie hol van?
- Nem érzi jól magát, otthon maradt. - Válaszol rögtön Lex. Erre megvonom a vállam. - Jajj, itt a telefon, majdnem el is felejtettem. - Nyújtja hátra a mobilt.
- Köszönöm. - Minek után az én telóm sajnálatos módon tönkrement az esésem következtében - igen, egészen véletlenül a SIM kártya is- megkértem Lexyt, hogy szerezzen nekem egy másikat, így előkutatta az egyik régebbi mobilját és kölcsönadta nekem.
Már épp Liam számát pötyögném be, amikor hirtelen beugrik egy ötlet.
- Hmm Lex... - Erre barátnőm kíváncsian hátrakandikál. - Jártál te már One Direction koncerten? - Kérdem mosolyogva. 5 napja nem kommunikáltam Liammel, amitől frászt kapok. Muszáj látnom, beszélnem vele, és átölelnem. Hiányzik.
- Nem, még soha. Most tervezel valamit ugye? Látom rajtad. - Méreget kétkedve unokatesóm.
- Hát csak arra gondoltam, hogy elugorhatnánk... Hol is lesz ma este koncert? Szóval igen, oda...
- Ugorjunk el Liverpoolba? - Kérdi felhúzott szemöldökkel.
- Na jó, az talán egy kicsivel több lenne, mint egy ugrás, de... Légysziiiiiiiiii. - Kérlelem.
- Ne nézz így. - Nevet fel. - Jó, tudod, hogy úgy is bele fogok egyezni, felesleges tovább könyörögnöd.
- Ez az, köszönöm! - Tapsikolok diadalittasan.

 ~o~

 Miután végre hazaérünk és levághatom magamról azt az idegesítő kórházi karszalagot, szabadnak érzem magam. Peter kicsit aggódik, szerinte még pihennem kellene, de nekem ez az 5 nap semmittevés bőven elég volt. Így  hosszas készülődés után, 6 órakor elindulunk a vonatállomásra. Ronnie egész nap ki sem dugja fejét a szobából, nem tudom mi lehet a baja. A koncertre sincs kedve velünk eljönni. Furcsa, a régi Ronnie egy ilyen lehetőséget akkor sem hagyna ki, ha... Nem is tudom. Tehát körülbelül soha.
A vonattal, 2 és fél órát utazunk. Korábban már egyeztettem Paullal, aki még tudott szerezni nekünk 2 potya belépőt, így egyből a koncerthelyszínre sietünk, ahol át is vesszük a majdnem utolsó sorba szóló jegyeinket.

- Nem baj, azért jobb mint a semmi. - Mondja Lexy, miközben átfurakszunk az embertömegen, amíg a helyünkhöz nem érünk. - Hol is van a  színpad? - Kérdi miközben hunyorogva próbálja kivenni a körvonalait.
- Hát abban már nem reménykedhetem, hogy észrevesz és valamelyik lassú szám közben felhív magához, hogy szerelmet valljon. - Mondom nevetve.
- Pedig milyen romantikus lenne. - Bólogat Lexy is.
Szinte már el is felejtettem milyen érzés önfeledten szórakozni. A múltkori eset után, amikor... Amikor kimentem a mosdóba és megláttam a feliratot a tükrön azt hittem nem leszek képes többet mosolyogni.
Nem bírtam tovább, annyira ideges lettem, egész testemben reszkettem a düh és a félelem miatt és ezután csak arra eszméltem, hogy ömlik a vér a kezemből és az egész helyiség forog velem. A vér látványát sosem bírtam, így most sem, elájultam. Hogy megpróbáltam volna öngyilkos lenni? Soha nem tenném. Csak az idegességemet próbáltam levezetni, és megmutatni annak a pszichopatának, hogy nem félek tőle. Széttörtem a tükröt, remélve, hogy ezzel széttörhetek minden hozzá kapcsolódó dolgot is. Hozzá, aki felírta a tükrömre, hogy: Látlak édesem.
- Jól vagy? - Simogatja meg kezem Lexy. Fel sem tűnt, hogy egész testemben reszketek. Megrázkódok és bólintok. Felesleges is tovább gondolkoznom, ami történt megtörtént, és most már nem tud zargatni az a... vadállat, mivel új a számom, és a legközelebbi hozzátartozóimon kívül senki sem tudhatja. Attól pedig nem félek, hogy álmomban akar meggyilkolni. Hisz ha már járt ott, akkor már megtehette volna korábban is, nem?
A következő pillanatban felordítanak a hangfalak, és beindul valami kisfilm, ami eltereli a figyelmem, mielőtt újra elkezdenék pánikolni. A közönség máris tombol, és wow! Mennyi ember van itt! Nézek körbe tátott szájjal az arénában. Figyelmemet most azonban muszáj újra a színpad felé összpontosítanom, mivel hallom ahogy a srácok sorra üdvözlik a rajongókat. Rögtön elmosolyodom amikor meghallom Liam hangját és bár ilyen távolságból nem látom, a kivetítőt erősen szugerálom, hogy mutassák már. Amint megpillantom szívem hevesebben kezd dobogni, és arcomról is levakarhatatlan a mosoly.
Nagy nehezen "végigszenvedem" a koncertet, már persze nem azért, a srácok fantasztikusak, mint általában mindig, de alig várom már, hogy találkozhassak vele.
- Oké, én asszem sétálok egyet a városban, utána meg... Sétálok még egyet. - Nevet fel Lex.
- Lehet jobban járnál, ha beülnél valahova, szerintem szakadni fog az eső. - Kémlelem az egyre csak sötétedő eget.
- Úgy is rég voltam moziba. - Töpreng el barátnőm. - Na akkor majd beszélünk, szia. - És ezzel a kijárat felé veszi az irányt, miközben én folytatom tovább utamat a színpad felé. A fiúk már rég hátramentek, gondolom az öltözőbe, és remélem, hogy valahogy én is odakeveredhetek.
Szerencsém van, a kapunál lévő őr felismer és beenged. Azt hittem ez nehezebben fog menni. Minden egyes lépéssel mosolyom szélesebbre vált, tudom, hogy nemsokára láthatom újra szerelmemet.
Az öltözőjüket hamar meg is találom. Ez a hatalmas One Direction felirat ellenére is könnyen menne, már messziről hallom a röhögésüket.

Nem szeretnék hallgatózni, mielőtt bekopognék, de akaratomon kívül is meghallom a következő szavakat.
- ... Szereted nem?
- Őszintén? Nem, azt hiszem már nem. Nem is tudom miért tartottam meg eddig... - Válaszol Liam.
- Szerintem sem tesz jót az imidzsünknek... - Nevet fel Harry. Hogy... Mi van? Szememet rögtön elkezdik szúrni a könnyek és összeszorítom a szám, nehogy hangosan felzokogjak.
- Az agyamra megy már... Az lesz a legjobb, ha kidobom... - Mondja Liam is, ha jól hallom hangjában egy kis szomorúsággal.
- Én a helyedben már rég megtettem volna.. - Száll be Louis is.
- Nincs még meg olyan régóta, de nekem ennyi már elég is volt belőle...
Számhoz kapok, mivel elég egyértelmű, hogy miről beszélnek. És pont eleget hallottam. Forog velem a világ, amikor hátrálva elindulok a kijárat felé. Nem jutok sokáig, hamarosan beleütközöm egy tesbe, akit a hangja alapján hamar be is azonosítok.
- Szia, hát te? Liam biztos örülni fog neked. - Mondja először lelkesen Niall, majd meglátja, hogy sírok. - Jajj.. Mi a baj?
- Nem hiszem, hogy örülni fog. Inkább most megyek. Szia. - Szaladok el mellette.
Kirohanok az utcára, és körülnézek. Az emberek nem törődnek velem, a barátomat nem érdeklem, Lexy most nem elérhető. Könnycseppjeim pedig patakokban folynak, hasonlóan a hatalmas cseppekben eleredő esőhöz, mely  máris sötét foltokat hagy pulcsimon.
Egyedül maradtam egy ismeretlen városban, nem tudom hol vagyok, és félek.