2013. szeptember 20.

Goodbye

Hi, itt Griny! :)

Sosem voltam jó a búcsúzkodásban. Szerintem ez most is be fog bizonyosodni.
Nem is tudom mit írhatnék. Először is hatalmas köszönettel tartozom nektek, akik elolvastátok a történetemet, és végig itt voltatok velem. Azoknak akik pedig esetleg még csak most tévedtek ide... Nem ajnároznám magam, de én élveztem visszaolvasni a sztorit. Igen, ezt tényleg megtettem. Elolvastam előröl, egyben az egészet, és majdnem elbőgtem magam. Hiányozni fog. :)
Köszönöm a sok-sok oldalmegjelenítést (wow!) a feliratkozókat, a szavazatokat...
A sok aranyos és kedves komment. Hozzászólás nélkül még ennél is nehezebben ment volna. Bár így is voltak nehéz időszakok, folyamatosan késtem, de végül csak megszületett a "mű". Szóval köszönöm a támogatást, nagyon aranyosak vagytok és nagyon jól esett.
Mást nem is tudok írni, csak, hogy köszönöm. Remélem a befejezéssel is meg vagytok elégedve. Őszintén, először úgy indult a dolog, hogy nem lesz happy ending. Aztán... Meggondoltam magam, hisz a hónapok során, amit ennek a történetnek a megálmodásával töltöttem megszerettem a szereplőket, és a "Licy" vagy ha úgy jobban tetszik "Payson" párost is. :D
Ahogy az előző bejegyzésnél is írtam, rettentő kíváncsi vagyok a véleményetekre. Ha elolvastátok, lécci dobjatok meg egy kommentel, legyen az pozitív, negatív, mindenre kíváncsi vagyok.
Sajnos tovább nem tudom húzni a búcsúzkodást, el kell köszönnöm. Még egyszer köszönöm, hogy itt jártatok, olvastatok, remélem ezt a jó szokásotokat a következő fanficeimnél is megtartjátok.

Louis szavaival élve "Saying goodby's shit!!"
Azt hiszem sokat köszönhetek nektek és még utoljára meg is köszönöm. Remélem hallunk még egymás felől a jövőben. Puszillak és ölellek titeket.
Millió puszi, Griny. xx

30. fejezet

Sziasztok! :)
Hát elérkezett ez is... Most utoljára üdvözöltelek titeket így. Istenem, de hiányozni fog. De mindegy, nem is akarom tovább rabolni a szót, elég az önsajnálatból, egyszer minden "jónak" vége szakad. 
A jónak szót azért tettem idézőjelbe, mert ez egy relatív fogalom, nem tudom ti jónak tartjátok/tartottátok-e a történetem, én összességében erre az egész blogolós dologra gondoltam. Imádtam ide járni, olvasni a visszajelzéseket, megvárakoztatni titeket... Nem ám, ezért még mindig szégyenlem magam, de nem tehetek róla, ilyen a természetem, amit ti is megtapasztalhattatok, akaratotok ellenére is. Remélem azért elnéztétek nekem.. :P
Így utoljára még arra szeretnék kérni mindenkit, aki valaha is olvasta a blogomat, hogy hagyjon maga után egy utolsó kommentet. Nagyon hálás lennék. 
Kíváncsi vagyok így az egész történetről alkotott véleményetekre, hogy ki volt a kedvenc szereplőtök, mi volt a kedvenc jelenetetek. Minden érdekel. :)
Köszönöm nektek, hogy olvastátok a blogom, imádlak érte titeket. 
Puszi - Griny xx

-30-

-Dark turns to light-

Lépteimet sietősebbre veszem az iskola folyosóján, a lenéző tekintetek és a még mindig elmaradhatatalan beszólogatások kereszttűzében. Fejemet leszegem és próbálok minél kevesebb feltűnést kelteni. Bár ez természetesen lehetetlen. Amióta visszajöttem a suliba, én vagyok a pletykák fő tárgya, és habár én jobban szeretem magányosan tengetni napjaimat, lett egy csomó új "barátom", akik követnek mindenhová, és lépten-nyomon a One Direction-ről faggatnak. 
- Louis már nincs együtt azzal az irritáló csajjal ugye? - De együtt van, azzal az aranyos és kedves lánnyal, akit nem mellesleg Eleanornak hívnak. Legalábbis remélem...
- Harry élőben is olyan szívdöglesztő? - Valószínűleg igen, talán furcsa lehet, de én nem vele voltam elfoglalva...
- Miért nem meséled el, hogy mi is történt pontosan köztetek Liammel?
Ebben a pillanatban megtorpanok, az utánam jövő három lány pedig egyenesen belém ütközik, aminek következtében az összes jegyzetem és füzetem kiesik a kezemből. 
- Haha, ne hari, nem gondoltam hogy megállsz. - Viháncol mögöttem Liza. Én idegesen megrázom a fejem, és amikor segítség nélkül magamra hagynak, elkezdem felszedegetni a holmijaimat. 
Hogy miért nem meséltem el nekik? Még Lexy sem tud róla, akkor ők nem értem mit várnak... 
Sóhajtok egy nagyot. Minden egyes nap emlékeztetnek rá. Egyszerűen nem engedik, hogy szabaduljak az emlékétől. Rettentően hiányzik, de ez így van rendjén. Már nem kell sokat kibírnom, pár hét és elintéződik az átiratkozásom. Nem megyek másik suliba, mert szerintem mindenhol ez lenne. Magántanuló leszek, a pszichiáterem javaslatára. 
Az utóbbi 2 hónapot azzal töltöttem, hogy próbáltam visszavágódni a régi kerékvágásba, némi segítséggel. Heti két alkalommal látogatom a dilidokit. Persze ez tök normális lenne, ha mindenki tudná, hogy mi történt velem, és nem tartanának csodabogárnak. Ha tudnák, hogy sokszor még most is arra kelek, hogy sírok. Ha tudnák, hogy még mindig félek, hogy Tyler egyszer csak felbukkan... Azok után amiket mondott és tett... 

Miután elküldte az üzenetet Liamnek, a padlóra vetettem magam. Nem bírtam tovább. Úgy éreztem több fájdalmat már nem bírok elviselni, fel akartam adni.
- Édesem, nyugi, már vége van. - Vigyorgott Tyler. - Mehetsz. Mind elmehettek. - Kezdett el integetni. 
Könnyes szemekkel néztem rá. Most komolyan csak így elengedne? Nem hiszi, hogy az lenne az első dolgom, hogy amint kilépek ebből a koszos épületből felhívom Liamet és elmondom neki, hogy mi történt? 
- Tudom mi jár a szép kis buksidban. Nem fogjátok elmondani senkinek sem. Ha a rendőrség vagy bárki tudomást szerez a dologról, akkor a tesód is kalamajkába keveredik. Nem is kicsibe. A szüleid sem úsznák meg a dolgot szárazon, hisz felelőtlen gyereknevelés, meg ilyesmik. Mellesleg ezt nézd! - Vette elő telefonját, amit rögtön az orrom alá is dugott. - Hát nem édesek? - Kérdezte miközben felém mutatta a képernyőt, amelyen Lexy és egy számomra idegen srác képe díszelgett, amint épp beszélgetnek. Látszott rajta, hogy lesi fotó, de egyszerűen nem értettem. Ez most hogy jön ide?
- Ki ez? - Kérdeztem összezavarodva.
- Lexy új barátja. Ja, és mellesleg az egyik közeli ismerősöm. Szóval ha esetleg valami hülyeséget szeretnétek csinálni, először gondoljatok bele, hogy mi minden történhet ezzel a szegény kislánnyal.
- Jó, elég. Engedj el. - Követeltem hisztizve. - Nem mondok semmit senkinek.
- És a barátoddal sem beszélsz többé...
- És a barátommal sem beszélek többé, most azonnal hazautazok és reménykedem hogy soha a büdös életben nem látlak többet.
- Na de drágaságom, ez nem valami kedves.
- Tudom. - Pattantam fel, miközben erőszakosan letöröltem könnyeimet. - Mehetünk? - Fordultam tesómék felé, akik letaglózva álldogáltak. - Mi az? Tapsra vártok? Menjünk már légyszíves. - Tört ki belőlem ismét a zokogás. 
- O-oké. - Dadogta Alex, miközben a kijárat felé kezdett löködni minket.
- Ne feledjétek. Senkinek, semmit. Én mindent látok. - Zárta le a Dolgot Tyler, majd amint bezárult mögöttünk az ajtó mást sem hallotunk, mint hogy röhög.
- Idióta pszichopata állat. - Fakadt ki elsőként Ronnie, miközben igyekeztünk egyre távolabb kerülni az épületsortól. - Most mit csináljunk? 
- Semmit. Hallottad mit mondott. - Szipogtam. 
- Várj Lucy... - Kezdett volna bele tesóm is.
- Nem, minden rendben lesz. Csak kérlek... Felejtsük el ezt a dolgot oké? - Könyörögtem.
- Csak...
- Semmi csak! Nem tehetünk mást, nem értitek? - Fordultam feléjük. 
Ijedt tekintetemet látva, végül feladták.
- Rendben.
Ezzel tényleg lezárult az ügy.

- Segítsek? - Hallok meg egyszer csak egy közeli hangot, mire felkapom a fejem és majdhogynem lefejelem a mellettem guggoló srácot.
- Öhm, köszi. - Motyogom, miközben tollaimat pakolászom. Még szerencse, hogy a tolltartóm is kiborult...
- Hogy bírod? - Kérdi egyszer csak egy halom papírt felém nyújtva. - Ezt az egész felhajtást...
- Nehezen. - Sóhajtok, miközben felállok, és megigazítom szoknyámat. - Sokkal nehezebben megy, mint gondoltam.
- Elhiszem. Egyébként Krisztián vagyok. - Nyújt kezet. Gyorsan a bal kezembe veszem az összes cuccom, hogy én is be tudjak neki mutatkozni.
- Lucy Brenson. De gondolom ezt már tudod... - Vonom meg vállaimat.
- Igen. De a neveden kívül nem tudok rólad semmi mást, szóval... Engem nem érdekelnek a pletykák, amíg nem ismerlek nem ítélkezem feletted.
- Hát... Köszönöm. - Mosolyodok el bátortalanul, miközben a szemem sarkából rápillantok. - Ő is engem fürkész barna szemeivel, amik túlzottan is hasonlítanak... Ó Istenem. - De viszont most mennem kell. - Kezdek el egyből hablatyolni. - Ne haragudj, köszönöm a segítséget, szia. 
- Örülök a találkozásnak, szia. - Mosolyodik el, majd odamegy a haverjaihoz. 


Gyorsan lépkedem a kijárat felé, miközben gondolatban magamat szidom. Istenem, mit vélhet rólam? Most valószínűleg ő is csatlakozott az iskola jelentős csoportjához, mely csak egy eszeveszett csajnak tart...
Egyébként... Aranyos és helyes ez a srác, de attól tartok ezt is elszúrtam. Hasonlóan ahhoz az incidens 2 hete. Kémián párokban kellett dolgoznunk, és a társamban mindenhol Liamet láttam. Az lett a vége, hogy könyörgött a tanárnak, had kapjon egy másik párt, mivel kikészítettem.

Nem tehetek róla. Mindenki tekintetben az ő pillantását látom, minden mosoly az övére emlékeztet és minden kimondott szó, mintha csak tőle származna. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, hogy ne töprengenék azon, hogy vajon neki milyen lehet, és hogy mi lehet vele. Hiányzik.
De... Ez van. Nem szabad feladnom, próbálkoznom kell.

Leszaladok az iskola lépcsőjén és megkönnyebbülten sóhajtok fel. Vége egy újabb napnak. Egyre közelebb kerülök a szabadsághoz. A pszichiáterem tanácsára próbálok pozitívan élni, és kellemes dolgokra gondolni.
Mint például.... Hmm... Mint például a... Na ne már, hogy nem jut eszembe semmi! Gyerünk... Gondolj, gondolj... Szóval... Mondjuk... Egy nagy pizzaszelet kellemes dolognak számít? Farkas éhes vagyok, a gyomrom tuti örülne neki.
Ha úgy vesszük igen, mivel elmosolyodom. Igaz nem a pizzaszelet gondolatán, hanem azon, hogy egyszerűen nem jutott eszembe semmi pozitív. Azért ha jobban belegondolok ez inkább elkeserítő, de most nem számít.

Még mindig mosolygok, amikor elindulok hazafelé a járdán. Épp csak egy pillanatra nézek rá a padon ücsörgő alakra, de ez az idő elég is ahhoz, hogy arcomra fagyjon a mosoly, hirtelen még lépteimet is lelassítom. Aztán gyorsan észhez kapok, megrázom a fejem, és próbálok elsietni a fiú mellett, aki mintha kiköpött mása lenne Liamnek. Vagyis ezt minden bizonnyal már csak én beszélem be magamnak. És habár nem merek még egyszer rápillantani, egészen biztos vagyok benne, hogy a haja más volt. Valamint napszemüveget visel, szóval akár...
Mindegy, gondolj valami pozitívra. És ne, ne Liamre. A pizzaszelet is megteszi. Csak ne rá... Óóó de fincsi is lesz majd. Amúgy honnan fogok én pizzát szerezni?
Ráncolom homlokom, amikor elhaladok a fiú előtt, aki... Megragadja a kezem. Levegő után kapok, miközben megpördülök, hogy ránézhessek. Ez ismét valami szívatás? Megint valami beteges vicc?
Már épp készülnék kiosztani a srácot, amikor az leveszi a napszemüvegét, és egyenesen szemeimbe néz.

*Liam szemszöge*

- Liam? - Kérdi olyan halkan, hogy szinte meg sem hallom. De mivel minden egyes mozdulatát megbabonázva figyelem, le tudom olvasni szájáról. Szemei elkerekednek a döbbenettől, és látom rajta, hogy hezitál, nem tud mit kezdeni magával.
- Igen. - Állok fel és lépek közelebb hozzá, mire ő hátrál egy lépést és feszülten elkezdi csavargatni a haját. Ezen muszáj elmosolyodnom. Az alatt a 3 hónap alatt amíg együtt voltunk, megtapasztaltam, hogy ezt azokban az esetekben csinálja, amikor nagyon izgul, vagy ideges. Nem felejtettem el.
- Nem kellene találkoznunk. Én... Nekem...
- Lucy. - Mondom ki lassan a nevét. Nem bírom tovább nézni, hogy őrlődik, el kell mondanom neki. - Már nyugodtan találkozhatunk.
- Mi? Miért? - Néz rögtön érdeklődve szemembe. - Vagyis.. Én nem szeretnék... - Kap gyorsan észhez, és próbálná tovább játszani a szerepét.
- De szeretnél. - Mosolygok rá ismét. Pillantásán látom tükröződni, hogy már tudja. Tudja, hogy tisztában vagyok mindennel.
- Honnan...? - Csuklik el hangja.
- Először is, ne aggódj, mindenki jól van. A tesódnak, Ronnie-nak és legnagyobb részt Lexynek köszönhető a dolog. Kiderített mindent, komolyan jó kis nyomozó válna belőle. Egyszerűen nem bírta elhinni, hogy... Hogy csak így... Mindegy, tehát túlzottan is jól ismer téged. Szóval utánajárt pár dolognak, végül beszélt a tesóddal is, aki mindent kitálalt neki.
- De hogyan? Úristen, én... Ne! Ezt nem szabadna. Nem is tudom miről beszélsz. - Kapkodja tekintetét ide-oda, miközben szinte már reszket a félelemtől. Nem hiszem el, hogy erre eddig én nem jöttem rá. Az a sok zavaros dolog végre most kitisztult. Csak az bánt, hogy tudom mennyi ideig élt rettegésben és hogy én erről nem is tudtam. Bár segíthettem volna neki. Bár mellette lehettem volna.
- Minden rendben. Börtönben ül, és egy ideig biztos nem is jön ki onnan. - Térek rögtön a lényegre, mire felkapja fejét.
- És... Hogy került oda?
- A tesód és azok az okos kütyüi. Felvette az egész beszélgetést ami abban a szobában zajlott. Csak egymaga nem mert lépni. Állítólag próbálta elmondani, de te hajthatatlan voltál, és volt valami ügy a szüleitekkel meg Lexyvel is, szóval ő sem mert kockáztatni...
- És nem lett velük semmi? Úristen Lexy jól van? Biztos mindenhol vannak emberei, Liam, ezt nem szabadott volna. - Egyik pillanatban kezeit tördeli, majd a következőben idegesen hadonászik velük.
- Igen, minden rendben. Mindenkit elkaptak. Lucy, nyugi. - Fogom meg végül őket. - Vége van. Tényleg. - Erre először összekulcsolódó kezeinkre, majd rám néz, szemeiből pedig elkezdenek folyni a könnyek.
- Mióta?
- Már körülbelül egy hete a börtönben csücsül. Az embereivel együtt.
- Ugye azt tudod, hogy nem tartóztattak le mindenkit? Egészen biztos vagyok benne, hogy még mindig vannak besúgói.
- Én is. - Válaszolok őszintén. - De nem érdekel. Ezt az egy hetet is alig bírtam ki, de a rendőrség kötelezett rá. Meg kellett bizonyosodniuk róla, hogy Tyler tényleg nem tud mit kezdeni magával. És nem tud. Több mint 10 évet kapott.
- De utána viszont...
- Utána? Mi lenne, ha azzal egyenlőre nem törődnénk? Nem fog eljönni az olyan hamar. - Mosolygok rá. - És remélhetőleg addigra el is felejt minket.
- Én ezt nem tudom elhinni... De tényleg mindenki jól van?
- Igen. - Felelem türelmesen. El tudom képzelni mekkora megkönnyebbülés lehet neki most ez a hír, ha kell ezerszer válaszolok ugyanazokra a kérdésekre, csak hogy végre rájöjjön. - És tényleg vége.
- Komolyan?
- Komolyan. Nem hagyom, hogy többé bántsanak. Mostantól mindent megbeszélünk egymással és mindig melletted leszek. Soha többé nem engedlek el. - Húzom közel magamhoz, majd szorosan átölelem.
- Esküszöl?
- Esküszöm. Szeretlek Lucy. Majdnem belehaltam amikor azt hittem elveszítettelek. Főleg mert magamat hibáztattam érte. Nem értettem mi folyik körülöttem, nem értettelek téged. De tudtam, hogy nem szabad feladnom.
- Szeretlek. - Mondja miközben nevetve letörli könnyeit. - Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ez a valóság.
- Pedig az. - Emelem fel állát, majd gyengéden megcsókolom.
- Várj. Hogy értetted azt, hogy mindig mellettem leszel? - Húzódik el hirtelen, majd szemöldök ráncolva, ajkait enyhén elcsücsörítve néz rám, a válaszomra várva. Imádom amikor látom rajta, hogy kattognak fejében a fogaskerekek.
- Majd meglátod.  - Mosolygom rá.


Lucy

Lucy Brenson vagyok, egy átlagos, de mégis egyedi, esetlen de ugyanakkor mérhetetlenül szerencsés, mai, de mégsem mindennapi lány. Szokták mondani, hogy "Az álom egy kívánság, melyet a szíved teremt." Csak az a lényeg, hogy soha ne add fel, várj türelmesen és hidd el, álmod egyszer majd valóra válik. 
Hát igen, én mégis úgy érzem, mintha még mindig egy álomban lennék. A saját álmomban.

"Live your dreams and never wake up"
Liam Payne



THE END

2013. augusztus 24.

29. fejezet / II. rész


-29/ II.-

- You were my summer love - 

*Lucy szemszöge*

A pillanat amikor rájössz, hogy az öcséd egy informatikai zseni és kétes ügyekkel foglalkozik... Na erre már szavakat sem tudok. Az utóbbi pár percben megtudtam, hogy Tyler többször is felbérelte a tesómat, hogy törjön fel neki valami mobilt, amire aztán kénye-kedve szerint bármikor írhat úgy hogy azt ne lehessen lenyomozni. Persze pénzért. Naná, hogy Alex azt nem tudta, hogy ez a telefon személy szerint az enyém.
- Miért? Miért teszed ezt velem? - Tovább már tényleg nem bírom, elkezdek sírni.
- Jajj drágám, nyugi. Már nem kell sokat elviselned. Utána élheted tovább az életed, velem vagy magadban. Nekem azok után, hogy tönkreteszlek már oly mindegy. - Még jobban sírok. - Na de most már elmondom... Ha azt hiszed, hogy véletlenül futottunk össze a bárban, akkor tévedsz. Vajon a pubban is csak a sors fintora lett volna? Hát... Nem. Már régóta ismerlek Lucy. Találkoztunk már korábban is, nem emlékszel? Még Magyarországon.
- Hogy... Mi van? - Ez meg miről beszél? Abbahagyom a sírást és értetlenül megrázom a fejem. Fogalmam sincs.
- Sejtettem, hogy nem fogsz emlékezni. Milyen kár... Nem rémlik véletlenül 2006 szeptember 23.-a sem? - Ismét megrázom a fejem. - Pedig akkor találkoztunk először. Ha tudnád hogy beléd estem azon a napon. Tisztán emlékszem, olyan édes voltál, egy rózsaszín egybe ruhában voltál és ezzel az idegesítő szöszivel, - Int fejével az eddig csöndesen sarokban kuporgó Ronnie felé - és még pár barátoddal bejöttél az iskolába. Amikor elmentél mellettünk kedvesen köszöntél. Tudom, talán nevetséges, kisgyerekek voltunk még, de bennem mégis mély nyomot hagyott. Mellesleg, cserediák voltam. Egy héten keresztül próbáltam a közeledbe férkőzni de ez lehetetlen volt, az miatt a barom Craig miatt, akivel aztán végül el is mentél a bálba... Pedig én előbb hívtalak. Ekkor megfogadtam, hogy pár év múlva majd újra találkozunk és bepróbálkozom ismét, tiszta lappal indítva kapcsolatunkat. Hát amint ezt a mellékelt ábra is mutatja, ez sikerült. Azaz csak a találkozás része. Sajnálatos módon, te már foglalt voltál... - Biggyeszti le álszent módon ajkait. -Tehát mást nem tudtam csinálni, bosszút kellett forralnom, mondván, kerüljön bármibe is, de egyszer meg kell, hogy érezd azt a kínt amit én akkor, sőt azóta is éreztem.
Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Mármint... Ekkora fájdalmat csak nem okozhattam neki, azzal, hogy nem vele mentem el... Hány évesen is? 11-12 évesen a bálba? Ez... Ez nevetséges.
- Tudod... - Folytatja. - Utánajártam. Az ilyen gyerekkori traumák az egész életünkre hatással lehetnek. Hát azt hiszem, ezt én tudom bizonyítani. - Erre körülbelül hirtelenjében lefehéredek. Istenem, most ments meg. Komolyan egy pszichopata áll előttem. Hallottam már ilyenekről nyomozós filmekben, de hogy ez velem történjen meg? Az életben nem gondoltam volna.
- Csak az a kár... - Veszek erőt magamon, hogy magabiztosnak tűnjek. Ha jól emlékszem az ilyen helyzetekben nagyon fontos, hogy megőrizzük a hidegvérünket. - Hogy én abszolút nem emlékszem rád. Mellesleg nem hiszem, hogy csupán csak ez miatt... Hát ne szépítsünk a dolgon, szóval nem hinném, hogy miattam őrültél meg. - Nézek egyenesen a szemébe, amik mintha szikrákat kezdenének szórni.
- Hát ezt tényleg sajnálhatod. Kit érdekel? Nem csak miattad, de sajnos rosszkor voltál rossz helyen, így ha szeretném az egészet rád kenem. - Köpi ki a szavakat. Jól sejtettem, itt sokkal többről van szó... Látva, hogy ezen ennyire felhúzta magát, inkább más irányba terelem a beszélgetést, mielőtt valami meggondolatlant tenne. Hiába mutatom az ellenkezőjét, valójában félek tőle.
- Azt esetleg még megtudhatom, hogy honnan tudtál rólam mindent?
- Kérlek. Még facebookon is ismerősök vagyunk. - Néz rám sajnálkozva.
- Igen? És azt is onnan tudtad, hogy éppen Liam szüleivel ebédelek? Vagy hogy a koncerten vagyok? Mert ilyenekről én biztosan nem írtam.
- Nem. A telefonodba beépítettünk egy nyomkövetőt. - Válaszolja egyszerűen. Komolyan mondom, mintha egy krimiben lennék. Szinte már arra várok, hogy előugorjon egy ninja a szekrény mögül...
- És azt hogyan szereztétek meg? - Kérdem erőtlenül.
- Elhozattuk a szobádból. A kis barátnőd nagy segítségem volt ám. - Tudom... Teszem hozzá magamban. - Jut eszembe... Az is vicces volt, amikor balhét kellett csapnod nem? Én jól szórakoztam, főleg, hogy nem is volt nálam a szőke... Csak a telefonja. - Már szinte meg sem lepődök. Ezt lehetne még fokozni? Nem hiszem... Teljesen bolondot csinált belőlem.
- És mit kellene még elviselnem? - Kérdem fáradtan. Csak... Legyünk már túl rajta. Belefáradtam már ebbe az egészbe.
- Már csak egyetlen aprócska dolog van hátra. Csupán csak egy SMS. Alex, megkérhetlek? - Fordul tesóm felé.
- Most komolyan arra vársz, hogy fájdalmat okozzak a saját nővéremnek?
- Hisz eddig is azt tetted.
- De nem tudatosan. - Makacskodik öcsém, mire Tyler csak felvonja szemöldökeit. - És ha nem teszem meg?
- Ha nem teszed meg? - Vigyorodik el, miközben kezeivel a sarok felé int, ahol az egyik testőre egy pisztolyt szegez Ronnie fejének. Te jó ég. Szemem előtt apró szürke kis pontok jelennek meg, és hirtelen nehezemre esik megtartanom magam. Nem. Nem ájulhatok el. Megázom a fejem és még mindig szédelegve Alex felé fordulok.
- Tedd meg kérlek. - Könyörgöm neki visítva. Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok uralkodni magamon, pánikolok.
Meg amúgy is. Átvert a legjobb barátnőm és még a tesóm is közreműködött. Mi jöhetne még?
- Rendben. - Bólint egyet idegesen testvérem. - Mit kell tennem?
- Egy utolsó üzenetet kell elküldened. Ez most egy kicsit furfangosabb lesz, ugyanis Lucy telefonjáról kell, erre a számra.
- Nincs nálam a mobilom. - Ragyognak fel egy pillanatra szemeim.
- Tudom. - Néz rám Tyler. - Nem is lesz rá szükségünk. - Töri össze reménykedésem utolsó sugarait is.
- Sajnálom én ilyent nem tudok... - Próbálkozik Alex.
- Oh, dehogynem. Vannak ismerőseim öcsi, hallottam már rólad, ne próbálj meg átverni. - Tesóm feladva sóhajt egyet. Sehogyan sem tud segíteni a helyzeten, hiába is próbálkozik.
- Mit írjak? - Kérdi megadóan Tyler felé fordulva.
- Lehet ezt inkább a nővéredtől kellene kérdezned, ő úgyis olyan jó a pasik lerázásában. - Erre felkapom a fejem. Neee! Ne, ne, ne, ne, ne! Csak ezt ne. Hogyan is feledkezhettem meg róla? Ellenem fordította a barátaimat, a családomat. Hát ki maradt még hátra? A szerelmem. Több fájdalmat már nem bírok elviselni.
- Szóval Lucy? Hogyan szeretnéd befejezni ezt a játékot?


*Liam szemszöge*

Miután felhívom Zaynt és elmondom neki, hogy előkerült Niall, úgy döntök kiszellőztetem a fejem.
Amint kiérek az utcára, rögtön a közelben elterülő parkot veszem célba.
A fák és bokrok közt sétálva egyből jobban érzem magam. Nagyokat lépve haladok előre, de hogy hová, azt magam sem tudom. Csak előre. Régen sétáltam már, csak így önszántamból, most jól esik.
Nagyban nézelődök, amikor lerohannak a rajongók. Mosolyt erőltetek az arcomra minden fényképnél, aláírom a felém nyújtott papírokat, és válaszolgatok a kérdésekre. Csak mint általában.
- És Lucy hogy van? - Hallom meg a következő kérdést. Felpillantok az előttem álló alacsony, szemüveges lányra, akin látszik, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy rosszul ne legyen, valószínűleg arra is nehezen szánta rá magát, hogy meg merjen szólalni. De miért? Én is csak egy ember vagyok. Félénken elmosolyodik, kellemetlenül érzi magát amiért őt nézem és meg sem szólalok.
- Öhm... Nem tudom. - Felelek őszintén. Hisz... Én is csak egy ember vagyok. Miért kellene titkolóznom előttük? Miért ne mondhatnék igazat? Miért hazudnék?
- Hogyhogy? - Hallok meg egy másik hangot.
- Most nem nagyon... Egy kicsit... - Látva, hogy nem tudom kifejezni magam, egy másik lány kezd el érdeklődni. Hisz mit is mondhattam volna? Most nem nagyon beszélünk? Vagy... Egy kicsit eltávolodtunk egymástól? Rögtön felröppentek volna a találgatások, amiknek... Vajon van alapja?
- Ugye nem az utálkozók miatt? Hidd el sokkal többen vannak akik támogatják a kapcsolatotokat.
- Így van, szeretjük Lucyt.
- Nem miattuk. - Mondom halkan, és remélem megértik, hogy most nincs kedvem többet beszélgetni. - Ha nem haragszotok, most viszont megyek.
- De ugye nem adod fel ilyen könnyen? - Hallom még magam mögül.
"Lucyt pedig szeretem, és nem akarom ilyen könnyen feladni. Pedig lehet az lenne a megoldás?" Visszhangzanak fülemben saját gondolataim.
- Nem tudom. - Suttogom magam elé, miközben a hotel felé veszem az irányt.

~o~

Egyedül ücsörgök a szobámban. A srácok elmentek valamerre, igaz engem is hívtak de nem volt kedvem velük menni. Nem jó ez így. Valamit tennem kell. Fel alá mászkálok, miközben gondolkodom.
Egyszer csak meghallom azt a vészjósló csipogást. 
Idegesen harapdálom az ajkam miközben megnyitom az üzenetet. Először végigolvasom gyorsan magamban, majd ismét átolvasom, mert nem akarom elhinni amit ír. Már szinte remegek az idegességtől, amikor újra átfutom a sorokat.
"Drága Liam. Nem bírtam rávenni magam, hogy élőben beszéljük meg a dolgokat, azt hiszem túlságosan is fájna... Szerintem már te is rájöttél, hogy mennyire félresiklott a kapcsolatunk. Bármennyire nehéz is, nem hiszem, hogy lenne értelme folytatni ezt a dolgot. Azt hiszem mind a ketten csak szenvednénk. Nem illek az életedbe, jobb lesz ha elfelejtjük egymást. Én ezennel lezártnak tekintem a dolgot, és egy csodás emlékként fogok visszatekinteni az együtt töltött időkre. Kérlek ne nehezítsd meg a döntésemet, és ne keress többet. Csókollak: Lucy."
Ne... Mi ez a hülyeség? Ilyent nem írhatott Lucy. Hisz alig pár napja mondta, hogy szeret. És én el is hittem neki, mivel mindennél jobban szerettem volna, hogy ez valóban így legyen. Egyáltalán mi az, hogy nekem is átfutott a fejemen a szakítás gondolata? Mi az hogy "Nem tudom"? Igenis, tudom. Én tudom, hogy szeretem Őt. Hogy is adhatnám fel? Én nem akarom feladni! Ő hogy teheti? Ha szeretne ő sem adhatná fel ilyen könnyen!
Kiejtem kezemből a telefont és beletúrok a hajamba. Ez nem lehet komoly. Nem szakíthat velem SMS-ben. Ugye ez most nem komoly? Zaklatottan felpattanok és hasonlóan mint az előbb, elkezdek bolyongani a szobában. Mit csináljak? Nem hagyhatom ennyiben.
Sebesen négykézlábra vetem magam és a telefonom után kezdek kutatni. Amint megtalálom, tárcsázom is a számát, ami... Máris hangpostára kapcsol.
- Ne, kérlek, ne. - Suttogom, miközben még egy kétségbeesett próbálkozást teszek rá, hogy elérjem. Reménytelen. Sóhajtok egy hatalmasat, miközben a kezemben tartott készüléket bámulom. Vége. Nem szeretne velem beszélni. Nem szeretné, ha része lennék az életének.
Szeretem. Ezért tiszteletben tartom a döntését.
Vége.

Az aznap esti koncerten számomra a 'Summer Love' egy teljesen új jelentést nyert. Ilyen átéléssel talán még életemben nem énekeltem el egy számot sem, mint ezt.


2013. augusztus 17.

Kitérő

Sziasztok! 
Szégyenlem magam, amiért még ki sem írtam, hogy mikorra várható a következő rész, de a héten hihetetlen elfoglalt voltam, alig volt egy szabad percem, mivel holnap esküvőre megyek, ahol ráadásul koszorúslány is leszek... Na mindegy, szóval az egész hetem káosz volt.
Most is csak pár perc erejéig tudtam felugrani, azért, hogy elmondjam, hogy a következő rész, jobban mondva a fél rész, jövő hét elejére várható. Az utolsó, befejező részre pedig hétvége felé számítsatok! 
Remélem megértitek, és azért továbbra is olvasni fogjátok, nem is tudjátok elképzelni ez mennyit jelent nekem. 

Plusz:
 Hamarosan hozom a következő fanfic-em bemutatását, amelyhez egy videót is készítettem. Egyenlőre még hezitálok, kérdéses, hogy felteszem-e, erre is szeretnék válaszokat kapni, hogy lenne-e egyáltalán valaki aki kíváncsi rá. Előzetesként annyit, hogy ilyen magyar fanficbe még nem botlottam, ellentétben angol verziót már számtalanszor láttam, és megtetszett az ötlet. Ne sablon sztorira készüljetek. Leginkább a fantasy és sci-fi kategóriákba tudnám besorolni. Szerintem erre is csak hétvégén kerül sor. 

És még annyit, hogy amint láthatjátok is, megváltoztattam a nevem. Mostantól Griny-ként létezem. (ejtsd Grini, véletlenül sem Grájni vagy Griny. :D) Erre pedig azért került sor, mivel valljuk be a Lucy név kezd kissé sablonossá válni, szerettem volna valami egyedit, ami a Griny-vel talán sikerült is. Mellesleg az is furcsa volt, hogy ugyan az volt a nevem, mint a történetem főszereplőjének. :D 

Ennyi lett volna, remélem jövő héten visszatértek és meglesitek az új részeket. Köszönöm, hogy vannak akik olvassák a fanficem és elnézik nekem, hogy ilyen kis szétszórt és szeleburdi vagyok. Imádlak titeket. :)
Puszi, Griny. xx

2013. augusztus 8.

29. fejezet/ I. rész

Figyelem: Ezt a részt Lucy és Liam szemszögéből is leírom, úgy, hogy párhuzamosan folynak a cselekmények, tehát egy Liam szemszög és egy Lucy szemszög ugyanabban az időben játszódik. 

-29/I.-

- Give you this, Give you that -


*Liam szemszöge*
Miközben a fotelben ülök, szórakozottan játszadozom a kezemben tartott telefonnal. Azt, hogy arra várok, hogy felhívjon vagy azon hezitálok, hogy felhívjam-e, magam sem tudom. Talán egy picit mindkettő. Nem vagyok sem vak, sem hülye, így nekem is feltűnt, hogy a kapcsolatunk mostanában... Hogy is mondjam? Nem a legszebb napjait éli, mondhatnánk, hogy mélypontját. Pedig azt hittem, hogy most már lassan minden rendbe jön majd. Tudom jól, hogy nem tudok mindent Lucy-ről... Most ez a turné sem tesz sok jót a kapcsolatunknak, az meg pláne nem fog, hogy hamarosan hazautazik. Bárcsak eltudnánk egy kis időt tölteni kettesben, bár megbeszélhetnénk mindent. De mit tehetnék? Ez a munkám, ez az életem. Nem hagyhatom cserbe a rajongóinkat. Lucyt pedig szeretem, és nem akarom ilyen könnyen feladni. Pedig lehet az lenne a megoldás?
Gondolataimból az ajtócsapódás szakít ki. Kíváncsian pillantok fel a előttem álló alakra.

*Lucy semszöge*
Ahogy a halovány fény rávilágít az arcára, azt hiszem menten esek össze. Nem hiszem el. Végig ő szívatott?
- Miért csináltad velem ezt... Tyler? - Kérdem elfúló hangon a sráctól, aki velem szemben áll.
- Hogy miért? Olyan okos lány vagy te Lucy, biztos rá tudsz jönni magadtól is. - Lép közelebb egy lépést. Mintha ismét azt az éjszakát élném át.
- De én még képes is lettem volna neked megbocsájtani! Megsajnáltalak... Még a rendőrséget sem hívtam. 
- Mert a rendőrség olyan sokat tudott volna segíteni... Ezek a szerencsétlenek nem jók semmire, már régóta próbálnak megfogni. - Kacsint rám. - De hagyjuk is. Van egy kis meglepetésem számodra hercegnőm. - Vigyorodik el. Nem hiszem el, hogy egykor én még azt hittem, hogy ez a mosoly is csak egy átlagos mai srác mosolya. Mostanra már undorodom tőle. - Fiúk, behoznátok? - Intézi szavait a mögötte álló kigyúrt alakok felé, akik már el is indulnak a sötétségbe. Még mindig engem fürkész, de én véletlenül sem szólalnék meg, ajkaimat szorosan összezárom, csendben várakozom. A két fickó hamarosan vissza is tér az "ajándékommal". Azt hittem ennél rosszabbul már nem lehetnék... Tévedtem.

*Liam szemszöge*
- Hello. A többiek merre vannak? Már kerestem őket... - Kérdi az előttem álló Niall.
- Öhm. Azt hiszem ők meg éppen téged keresnek. - Rakom el mobilomat a zsebembe, miközben kíváncsian pislogok rá. - Merre jártál?
- Ja, csak nem tudtam aludni, úgyhogy elugrottam a Nando's-ba kajáért. Amúgy nincs meg a telóm... Lehet valaki ellopta. - Grimaszol egyet barátom.
- Mi meg már azt hittük valami bajod esett. De... Örülök, hogy nem. Téged nehezebb lenne pótolni, mint egy telefont. - Mosolygok rá.
- Na kösz. - Vigyorog vissza. - És amúgy... Hogyhogy csak ilyen magányosan? - Kérdi meg szolidan azt, hogy "Lucy merre van?"
- Hát... Lucy hazautazott. - Egyszerűsítem le. Ő erre bólint egy nagyot, de tovább nem kérdezősködik, mivel gondolom sejti, hogy ez most nem a legmegfelelőbb pillanat. - Szólnunk kellene a többieknek, hogy minden okés. - Terelem el gyorsan a témát, mielőtt tovább kérdezősködne. Ő semmit nem tud a reggeli veszekedésről.

*Lucy szemszöge*
- Meglepetés. - Mondja vigyorogva Tyler. - Hát nem örülsz? - Kérdi, miközben odavezetteti hozzám... a tesómat.
- Nem erről volt szó. - Sziszegi Ronnie idegesen.
- Nyugalom drágaságom, had beszéljen a fiú.
- Mi folyik itt Lucy? Ez a két alak egyszerűen csak megfogott és idehozott. Valami baj van? - Kémleli arcomat, amin jelenleg most nem láthat semmi jót. - Te is...? - Néz rá arcán egyre több aggodalommal Ronniera.
- Minden rendben van. - Vágok gyorsan közbe.
- Igen, jól mondja. Csak beszélgetünk. - Vigyorog Tyler. Vigyora mondjuk engem egyre inkább valamiféle  vicsorgásra emlékeztet...
- És ehhez miért kellek én? Nem értem. - Alex okos fiú, a pillantásból amit váltunk kiszűröm, hogy tudja, hogy ez nem csak egy szimpla beszélgetés.
- Tudod nekem is vannak kapcsolataim... Hallottam egyesmást rólad. Ismerlek. És szerintem te is ismersz engem. Mit mond neked a Decalion név? - Erre tesóm mozdulatlanná válik. - Még egyszer utoljára, a segítségedre lenne szükségem...

FOLYTATÁS HAMAROSAN! 

2013. július 31.

28. fejezet


-28-

- I'm just too blind to see, How you messed me up -

Bánatosan kanyarodom be a sarkon és kullogok az előttem felbukkanó ház felé. Lexy csendesen jön mellettem. Már 3 órával ezelőtt rájött, hogy nincs kedvem beszélgetni, így nem is erőlteti, amiért hálás is vagyok neki.
Amint belépünk az ajtón, meghalljuk, hogy üvölt a zene Ronnie szobájában. A csukott ajtó némileg tompít az idegesítő popszámon, de még így is megfájdul tőle a fejem. Jó, ez túlzás, mivel már körülbelül másfél órája hasogat a buksim, de ez abszolút nem javít a helyzeten. Sőt...
Bekopogok a szobába, magam sem értem miért, mivel Ronnie úgy sem hallja meg, így benyitok az ajtón.
Barátnőm az ágyon fekszik, és száradó körmeivel óvatosan lapozgatja egy divatlap oldalait. Fel sem tűnik neki, hogy rányitottam.
- Veronika, nem vagy te véletlenül beteg? - Próbálom túlkiabálni az üvöltő zenét. Erre felkapja a fejét.
- Tessék? Nem hallom! - Olvasom le szájáról.
- Talán így egyszerűbb lenne. - Nyomom ki a zenelejátszót.
- Ohh, tényleg. - Nem bírom a szőke nős vicceket, de néha annyira igazak... - Amúgy te? Hogyhogy ilyen korán hazajöttél?
- Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem őket... Amúgy neked nem épp halálos betegen kellene szenvedned? - Húzom fel a szemöldökeimet, miközben gyorsan terelem a témát.
- Umm, nem, már jobban vagyok. - Erőltet egy mosolyt az arcára.
- Azt látom. - Jegyzem meg. - Mindegy, hagylak tovább... betegeskedni. - Mondom, majd csuknám is be az ajtaját, amikor utánam kiállt.
- Várj Lucy! - Erre kíváncsian visszapislogok rá. - Csak gondoltam elmehetnénk egyet sétálni vagy valami. Beszélgethetnénk kicsit, úgy is olyan rég dumáltunk... - Meglepődöm, nem erre számítottam. Valójában nem tudom mire, de erre tutira nem.
- Oh... Oké, úgy is jó lesz kicsit kiszellőztetni a fejem...
- Oksi, akkor gyorsan összekapom magam, és már mehetünk is.

Egy órával később elindulunk az utcán, a külváros irányába. Igen, egy óra lett a "gyorsan összekapom magamat"-ból. Jellemző Ronnie-ra...
Kezdetben csendesen sétálgatunk, élvezzük a kellemes nyári szellő cirógatását. Legalább is én így vagyok.
- Na mesélj, mi újság veled mostanában? Olyan rég dumáltunk... - Töri meg egyszer csak a csendet barátnőm.
- Igazából minden rendben. Eltekintve attól, hogy hamarosan hazautazunk. Megszerettem London-t, nem akarok elmenni...
- Gondolom nem csak London miatt...
- Nem. - Mondom halkan miközben cipőimet nézegetem.
- Mi a helyzet Liammel?
- Minden oké. - Vágom rá gyorsan.
- Hát ez nem volt túl meggyőző... - Erre sóhajtok egy hatalmasat, és ránézek.
- Valójában azt hiszem semmi sem oké. - Azok a fránya könnycseppek már megint elkezdenek gyülekezni szememben.
- Miért? Történt valami? - Megrázom a fejem, és erősen összpontosítok, hogy nehogy elsírjam magam.
- Hosszú...
- Van időm. - Keresi tekintetem, azonban én próbálom kerülni a szemkontaktust. Nem szeretnék a szemébe hazudni...
- Emlékszel, amikor megtudtuk, hogy jövünk Londonba? - A hirtelen témaváltástól egy kicsit meglepődik, de aztán bólint. Tisztán emlékszem erre az egészre. Épp Liammel beszélgettem, amikor anyu felkiabált, hogy menjek le.
Lucy: Na de most már tényleg mennem kell, anyu vagy már tízszer szólt. Nem tudom mi lehet ilyen fontos... 
James: Oké, akkor majd beszélünk, szia. :) 
Lucy: Szia, további szép napot! :)
Talán csak egy véletlen, talán a sors fintora volt, hogy akkor épp Liammel beszélgettem. Akit akkor még James-ként ismertem. Ezen legszívesebben felröhögnék. Mennyire más volt akkor még minden...

A mondat leírása után kiléptem a chatből és kikapcsoltam laptopom. Vidáman ugrándozva indultam meg a konyha irányába, mivel nagyjából be tudtam lőni, hogy anyut arrafelé találom. És ez így is volt. Épp valami kaját főzött, aminek észvesztően finom illata volt, egyből össze is futott a nyál a számban. Még reggelizni sem reggeliztem, mióta fent voltam a gépet nyomtam...
- Szóval mi is volt olyan fontos, hogy percenként hívtál? - Próbáltam terelni figyelmét korgó gyomromról, mielőtt megint megkaptam volna a kioktatást a számítógép negatív hatásairól. Bah, hogy hányszor meg kellett már hallgatnom...
- Jajj, már ki is ment a fejemből, jó, hogy szóltál... Azt akartam mondani, hogy jött egy leveled. Nem néztem meg, csak gondoltam lehet Adam küldte és... - Meg sem vártam, míg befejezi a mondatot, rohantam az előszobába, ahol az asztalon egy halom papír és újság között meg is találtam a nekem címzett levelet, amit az én Ada... Nem, nem az én Adam-em írt. Amúgy nem értem miért is hittem egy percig is, hogy levelet írna, amikor ott vannak a közösségi oldalak, ahol napi szinten beszéltünk... A csalódottságomat egy perc alatt felváltotta az izgatottság, ugyanis a levél az egyik nagyon kedves rokonomtól, Lexy-től jött, akit már vagy ezer éve nem láttam. Gyorsan ki is bontottam a borítékot, majd olvastam is a tartalmát.

- Mennyire boldogok voltunk... - Ránt vissza a jelenbe Ronnie.
- És amikor mentünk a suliba, mondtam, hogy még ne mondd el senkinek, de a következő szünetben már mindenki arról beszélt. - Nevetem el magam, mire ő is elmosolyodik.
- Aztán ott volt még az Adam-es sztori is. Amikor szakítottatok és el akartam menni hozzá, hogy... Hát picsán rúgjam. - Szinte már folynak a könnyeim a nevetéstől. Ez az azóta is "Adam sztori"-ként emlegetett incidens, már abszolút nem fájó pont.

- Ne, Ronnie, nem szükséges. Tényleg. - Mondtam, miközben átkaroltam lábaimat, így próbálva visszatartani az előtörni készülő zokogásomat.
- Ooo, dehogynem. Hát hogy tehette ezt veled az a szemét? 
- Nem tudom, de nem is érdekel. Végleg vége. - Zártam le a dolgot.
- Helyes. De azért egy seggberúgást még megérdemelne... - Elmosolyodtam, bár valójában úgy éreztem, mindjárt meghalok. Azt az érzést, amikor mész a szerelmedhez, hogy meglepd és őt egy másik lánnyal találod, hát hogy is mondjam... Félreérthetetlen helyzetben... Na azt az ellenségemnek sem kívánnám. Egy világ tört össze bennem, amit ez alatt az együtt töltött másfél év alatt gondoztam.
- Mindig is mondtam, hogy nem érdemel meg téged.
- Igazából sosem mondtad. - Mondtam halkan, miközben letöröltem könnycseppjeimet.
- Lényegtelen. - Gondolkozott el barátnőm, majd amikor rám nézett, hogy mondjon megint valami okosságot, belőlem kitört a nevetés. Szerintem kínomban már nem tudtam mit csinálni, egyszerűen csak röhögtem. Közben pedig megállíthatatlanul folytak a könnyeim.

 Ronnie a leglehetetlenebb helyzetben is képes volt mosolyt csalni az arcomra.
- Na és arra emlékszel amikor eltévedtél? - Nevet fel.
- Hogyan is felejthetném el? Órákat bolyongtam egyedül a belvárosban. Aztán már úgy voltam, hogy a padon éjszakázom, amikor Liam megtalált. Még szerencse, hogy tudtátok, hogy merre keressetek.
- Persze pont akkor jött rád a mozoghatnék. Mert, hogy "Oh, azt az utat simán megteszem gyalog is, már ezerszer jártam nála, eltalálok..." Aztán még a telefonod sem volt nálad.
- Én és az a hihetetlen nagy szerencsém...
- Régi szép idők. - Mondja, mintha valami bölcs öregasszony lenne, és mintha ezek valóban olyan rég történtek volna. Ismét felnevetek. Ezek miatt a dolgai miatt szeretem annyira Ronnie-t.
- Hiányoztál. - Mondom őszintén, mire megtorpan és mintha valamin elkezdene tétovázni.
- Te is. Nagyon. - Mondja végül, majd átölel. - És sajnálom. - Suttogja halkan a fülembe.
- Mit? - Kérdem, miközben eltolom magamtól, hogy belenézhessek szemeibe.
- Azt, hogy ide hoztalak. Hozzá. - Mondja, miközben előtörnek könnycseppjei. Körülnézek. Most tűnik csak fel, hogy egy elhagyatott raktársoron sétálgatunk. De várjunk csak... Hozzá?
- Miről beszélsz? Ronnie, kezdesz megijeszteni. - Mondom, miközben eluralkodik rajtam az a bizonyos rossz érzés.
- Lucy, már felesleges. Felesleges úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Tudok róla! Tudok mindenről! Tudom, hogy már hetek óta zaklat. Érted? És most elhoztalak hozzá, mert megfenyegetett. Kötelezett rá. - Zokogja.
Fogalmam sincs mit kellene tennem. Ronnie épp most vallja be, hogy ő egész eddig segített a zaklatómnak? Vagy mi van?
- Ronnie, te...
- Igen, én segítettem neki! - Kiabálja még mindig sírva. - Először csak azt hittem, hogy ez valami gyerekes bosszú lesz, vagy valami tréfa, de amikor kórházba kerültél... Ki akartam szállni, erre ő megfenyegetett. - Tart egy kis hatásszünetet, talán arra várva, hogy válaszoljak. De én jelenleg köpni-nyelni nem tudok. - Emlékszel amikor azt hitted valaki betört hozzád? Hát majdnem... Csak én voltam az. A tükörre is én írtam. Ne haragudj Lucy. Nem tudom elmondani mennyire sajnálom. De már késő. Itt vannak, és várnak ránk. Szerintem most is figyelnek minket.
- Jó, nyugi... Ha figyelnek, akkor tegyél úgy, mintha minden a terv szerint menne, nem szabad megtudniuk, hogy én.. Tudok erről. - Próbálok ésszerűen viselkedni, és kitalálni valami tervet. - Gondolom akkor már nem fordulhatunk sarkon és léphetünk le. - Erre megrázza a fejét. - Jó, akkor... Valamit majd kitalálunk.
- Ne haragudj. Most nekem kellene ezt csinálnom, miattam van ez az egész, én hoztalak ide, mégis te próbálsz segíteni rajtam. Mindig is próbáltál, még ha én ilyen reménytelen is vagyok...
- Dehogy vagy reménytelen, ne hülyéskedj.
- De az vagyok. Mindig is te voltál a jó kislány. Bevallom kezdetben azért mentem bele ebbe a játékba, mert féltékeny voltam. Féltékeny voltam rád Lucy! Neked mindened megvolt. Csak gondolj bele. Van egy családod akik szeretnek, egy barátod, aki mindent megtenne érted, te vagy az álom lány, akit mindenki imád. Kedves vagy, segítőkész, senkit nem tudnál megbántani... Annyira irigyeltelek. Olyan az életed, mint egy tündérmese. Aztán észrevettem, hogy hogyan kezdesz megváltozni az üzenetek következtében amiket ő írt neked. És megsajnáltalak, mert szeretlek. Hiába voltam, vagy vagyok rád féltékeny, nem tudlak nem szeretni, a legjobb barátnőm vagy.
- Mivel fenyegetett meg? - Kérdem, miközben próbálom megemészteni a dolgokat.
- A tesóddal. - Mondja egy kevés hezitálás után. - Tudod, ő valójában nagyon aranyos meg tud igazán...
- Jézusom, hagyd abba. Értem. -  Na ez már tényleg kezd sok lenni. Tudtam, hogy valami történt közöttük, vagy legalábbis mindig is sejtettem, de... - Oké. És most mit kell csinálnunk?
- Be kell mennünk oda. - Mutat a körülbelül leghátborzongatóbb raktárra. Fantasztikus.
- Jó, legyen. Menjünk. Essünk túl rajta.
- Lucy én félek. Nem akarom, inkább mégse menjünk be.
- Ronnie, már nem hátrálhatunk meg, te mondtad, hogy figyelnek minket.
- Igen. Higgadtnak kell maradnom, hogy jól elő tudjam adni a szerepem. Figyi, valahogy ki fogunk jutni onnan.
- Mi? Ez számomra eddig nyilvánvaló volt. - Most én kezdek egy kicsit pánikolni. - Szerinted bántani is akarnak? Mi van ha megölnek?
- Nem, ő biztosan nem fog bántani. Azt hiszem oda van érted. Ilyen őrült rajongó lehet, vagy nem is tudom.
- De ki az az ő?
- Nem mondhatom el, de hamarosan meglátod. - Mondja, miközben elindul a hely felé.
Szívem körülbelül a torkomban dobog, amikor belépünk a sötét és poros helyiségbe. Most aztán nyakig benne vagyok... Erőt kell vennem magamon, hogy ne forduljak sarkon, amikor hallom becsapódni mögöttünk az ajtót.
- Tik-Tak. Azt hittem már sosem jöttök meg. - Szólal meg egy alak, aki az egyik sarokban ül. A következő pillanatban kilép a félhomályból, így felfedi arcát.
- Úristen. Te vagy az?

2013. július 25.

28

Hahó!
A következő rész hétvégére, esetleg jövő hét elejére várható, sajnos csak így tudom megoldani, mert péntekig táborban vagyok. Köszönöm, ha megértitek. <3